Testvéri Világ I. - Harmadik fejezet

III.-Fejezet

Hajnali derengés

„Lelki társ az, akivel legnagyobb örömünket és

legbenső félelmeinket is megoszthatjuk, akinek

legsúlyosabb bűneinket és javíthatatlan hibáinkat

is bevallhatjuk, aki által legnagyobb reményeinket

és talán megfogalmazhatatlan álmainkat is tisztázhatjuk”

/ Edward C. Sellener /

Megismerkedésük óta Jasmine és Jacob elválaszthatatlanok lettek. Úgy várták egymást minden reggel, mint akik már egy előző életből ismerték volna egymást. Boldogok voltak együtt értették egymás kimondatlan gondolatait is. Mégis egyikük sem szerelemmel közeledett a másik felé nem is barátság volt ez. Valami egészen más érzés volt, amire most még ők sem tudtak volna ésszerű magyarázatot adni.

Nem volt kétséges a két fiatal között olyan kapocs jött létre, ami túlmutatott férfi és nő kapcsolatán. Bár ők sem hitték el soha, hogy lehetséges barátság férfi és nő között most mégis a szeretet, amit egymás felé mutattak ezt a tényt látszott megdönteni.

Hisz oly sok mindent adhat az élet. Hírnevet, tehetséget, családot, barátokat, de a testvéri szeretett nem mindenkinek adatik meg. Ők pedig így éreztek egymás iránt.

Jacob féltőn, óvón, mint egy igazi nagy testvér figyelt Jasmin-ra. Jasmine pedig mint gondoskodó lánytestvér mindig ügyelt arra, hogy Jacob-nak semmi baja ne essen.

*

Egy nap amikor Jacob fellépet az iskolabusz lépcsőjére már érezte Jasmine nem lesz a buszon. Így is volt. Hiába kutatott, kereste őt a szemével nem találta. - Ma nem jött suliba. Szomorúságot érzet, de elhatározta amint hazaér beszél a lánnyal. Remélte nincs komolyabb baja.

Az órák csigalassúsággal teltek el. Percenként figyelte a falon lévő órát és számolta az óra mutatójának csendes kattogását.

Egyik óra sem érdekelte őt igazán, képtelen volt bármire is figyelni. Azonban a terembe belépő igazgató látványa mégis félelemmel töltötte el a szívét. Igen tudta, hogy a lány nem hozzájuk jár suliba, de mégis csak egy nagy intézményhez tartozik mindkét gimnázium.

 – Csak nem történt baja? – ismételte az agya folyamatosan.

Így feszült izgalommal várta milyen bejelentésre készül az igazgató.

Az igazgató arca egyszerre volt komor és rémült. Maga sem tudta, hogy fogja a tizenéves kamaszokkal megértetni azt, amit még maga sem tudott felnőtt ésszel felfogni. De kötelessége volt tájékoztatni a diákokat a Minisztérium felszólítására így nem volt mit tenni. Bejelentési kötelezettsége volt. Remélte, hogy lesz pár diák köztük Jacob aki megérti majd mindezt. Igen Jacob mivel rendkívül jó tanuló lévén az osztályelsők között volt mindig. Lehettet volna a legelső is, de ebben a korban ki törődik annyit a tanulással, ezt édesanyja sokszor meg is jegyezte neki.

 - Fiam, tudod, hogy lehetnél osztályelső is. Csak lennél kicsit szorgalmasabb. – ezen szavakat mindennap halhatta édesanyja szájából.

 - Tudom anya. – hangzott rövid válasza, jelezve ezzel ő lezárta a témát.

Az igazgató megköszörülte a torkát majd belefogott a hivatalos bejelentés elmondásához.

 - Tisztelt Diákok! Ma a Belügyminisztérium hivatalos nyilatkozatott adott ki és felkért minden igazgatót és vezetőt, az élet összes területéről, hogy tájékoztassa a beosztottait és diákjait erről. Így ma tanítás után a központi tornacsarnokban várok minden diákot. A megjelenés kötelező. A hivatalos közleményt ott fogom felolvasni. Aki nem jelenik meg azt azonnali hatállyal eltanácsolom a gimnáziumból. Kérek, mindenkit vegye ezt komolyan. Köszönöm, hogy meghallgatatok. – hangzottak kíméletlenül keményen a szavai.

Majd csöndesen elhagyta az osztálytermet.

Mindenki érezte, hogy valami súlyos dologról lehet szó. Jó pár perc telt el a távozása óta mire a tanár újra tudta folytatni az órát.

Jacob pedig megint elmerülhetett a gondolatai tengerében. Mint egy villámcsapásként érte őt a felismerés.

 – A központi tornacsarnokban. - visszhangzottak a fejében az igazgató szavai.

Csak remélhette Jasmine is eljön erre a bejelentésre és akkor ott végre láthatja őt.

Lépésben szinte ráérősen teltek a percek. Az óra minden egyes kattanása között eltelt idő egyre hosszabbnak tűnt neki pedig ez lehetetlen volt.

Az ebédszünetben próbálta telefonon elérni a lányt, de csak a hangposta felelt neki.

Ez is több a semminél - gondolta. Így üzenetet hagyott neki. Biztosra tudta, az igazgató már értesítette Jasmine szüleit és azokat akik ma nem voltak iskolában, de számára az volt igazán megnyugtató, hogy személyes üzenetet hagyhatott a számára.

Mire eljött a délután három óra akkora már Jacob ugrásra készen várta az óra végét jelző csengőt. Alighogy felhangzott az acélosan érces csengő hangja Jacob mint egy profi sprinter hagyta el a termet, egyenesen a tornacsarnokhoz rohant. A csarnok előtt már kisebb tömeg tolongott várva arra, hogy végre beengedjék őket. Szeme végigfutott a tömegen de Jasmine-nak nyoma se volt.

Mégse jött el. – feltételezte magában. Szomorúsága kiült az arcára és egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját. Mintha egy világ fájdalma nehezedet volna ifjonti vállára.

 - Mi ez a nagy búslakodás? – csendült fel az ismerős hang a háta mögül. Majd egy ifjú hölgy gyengéd kezét érezte a hátán amint végigsimított rajta.

 - Jasmine hát eljöttél. – fordult a hang irányába Jacob. – Annyira boldog vagyok. – és ennek hangot adva két puszit adott Jasmine arcára.

 - Hát lehet ilyen szívélyes üzenetnek ellenállni? – felelt a fel nem tett kérdésre. 

Természetesen költői kérdés volt csak.

 - Ugye semmi bajod? Nagyon aggódtam, ma reggel nem voltál a buszon. – fejtette ki aggodalmát a lány iránt.

 - Semmi bajom. Rosszat ettem vacsorára és ma reggel sem voltam valami fényesen, így jobbnak gondoltuk anyával, ha ma kipihenem magam és ágyban maradok. Holnap már jövök viszont. – kacsintott a srácra, kifejezve vele köszönetét, amiért aggódott érte.

 - Te tudod, mi készül itt? – kérdezte Jacob-ot.

 - Sejtelmem sincs. Bejött délelőtt az igazgató és azt mondta valamit szeretne bejelenteni és mindenkinek kötelező.

 - Így legalább ma is találkoztunk. – mosolyodott el Jasmine.

 - Igen. – viszonozta Jacob a mosolyát és megfogta Jasmine kezét.

Ebben a pillanatba kinyitották a csarnok ajtaját és a rengeteg diák mind egyszerre elindult befelé.

Jasmine és Jacob a lelátó téren ültek le. Nem kívántak közelebb kerülni a tanári karhoz, akik egy kis emelvényen elhelyezett asztalok és székek mögött foglaltak helyet a tornacsarnok közepén.

A hangszórók fülsértő recsegése vetett véget a csarnokot betöltő zsivajnak és nyüzsgésnek. 
Mindenki egy csapásra maradt csöndbe. Majd felcsendült az Államok Himnusza amit felállva, néma tiszteletadással hallgattak végig.

Mi végre ez a nagy felhajtás? – ezen közös kérdés szinte minden diák eszében megfordult ebben a percben.

Az emelvényen elhelyezett pódiumra ekkor az igazgató lépett. Fellépésén, komor arcán és kissé ideges hangvételén már sejteni lehetett a bajt.

 - Tisztelt kollegák, munkatársak, diákok! – az igazgató ezzel a mondattal elindította azt a jövőt, amit még senki csak nem is sejthetet.

 - A Minisztérium kiadott egy közleményt. Fontosságát sejthetik, mivel akkor nem lennénk itt ilyen sokan. Most ezt a hivatalos nyilatkozatot fogom felolvasni. Kérek, mindenkit hallgassa végig. A végén ígérem minden kérdésükre megpróbálok majd felelni. – ezzel egy papírt vett elő és olvasni kezdte.

Belügyminisztériumi rendelet

Tárgy: Hivatalos nyilatkozat

Mint az Egyesült Államok belügyminisztere az alábbi nyilatkozatott hozom nyilvánosságra.

2020. Március 25.-én a Mojave Sivatagban az Egyesült Államok hadserege és a Kísérleti Atomkutató Intézet csoportja ellenőrzött körülmények között végrehajtott atomrobbantásokat fog végrehajtani. Mivel ezek a robbantások a sivatag egy a lakosságtól távol eső területén fognak lezajlani így egy esetlegesen bekövetkező szerencsétlenség esélye rendkívül csekély. Az esély mindösszesen 0,1 %.

Mégis arra szeretném kérni az Államok minden lakosát erre az egy órára, vonuljon egy számára kijelölt és elérhető távolságú óvóhelyre.

A közintézményekben lévők pedig a feletteseik, tanáraik illetve az erre kijelölt személy irányítása mellett együttesen vonulnak majd védett helyre.

Kérek minden polgárt mindezt higgadtan és nyugodtan tegye.

Előre is köszönettel az Egyesült Államok kormányával való együtt működésükért.

A nyilatkozat mindenki számára kötelező érvényű és nyilvános. A megsértése büntetőjogi felelősséget von maga után.

Ui.: Elrendelem minden személy számára, akik ezen nyilatkozatott kézhez kapják, hogy azt minél hamarabb nyilvánosságra hozzák és saját hatáskörükön belül mindenkit tájékoztassanak róla!

A belügyminiszter.

Az igazgató összehajtotta a levelet és zakója belső zsebébe helyezte.

 - Várom a kérdéseiket! – hangzott el a rutinkérdés.

Egy vékony, magas fiú az első sorból feltette a kezét.

 - Tessék. Tedd fel a kérdésed. - szólította fel őt a direktor.

 - David vagyok! A Maritime and Science Technology High School első éves hallgatója. – kezdte illedelmesen bemutatkozva a fiú.

 - Az lenne a kérdésem, hogy azon a napon lesz-e tanítás vagy otthon kell maradnunk? – tette fel a kérdését David az igazgatónak.

 - Akkor mindenkinek szól, amit most fogok mondani. – válaszolta és kérte egyben az összes jelenlévő figyelmét a direktor.

 - Azon a napon március 25.-én a tanítás meg lesz tartva.

 - Ffffúúúújjjj! – zengett a csarnok az egységes kórustól, amibe minden diák becsatlakozott.

 - Csöndet, csöndet mindenki hallgasson még nem fejeztem be. – kiáltotta el magát az igazgató dühösen. Majd folytatta.

 - Az adott időben az órarend szerinti beosztás szerint azzal a tanárral, akivel éppen órája van a tanulónak szépen, fegyelmezetten levonul az iskola alatti óvóhelyre. A kijelölt idő után a tanítás a megszokott menetrend szerint folytatódik. Most pedig hazamehetnek amennyiben nincs több kérdés. Ilyen bejelentés után már természetesen nem volt kérdés, mert nem volt mit kérdezni.

A diákok, mint egy megbolydult méhkasban a méhek egyszerre kezdtek el mozgolódni. Az iskola elé sorba álltak be az iskolabuszok, hogy a kissé későre nyúló tanítási nap után hazafuvarozzák a diákokat.

Jasmine a bejelentés óta olyan szorosan fogta Jacob kezét, hogy már fel sem tűnt neki, hogy Jacob keze egyre vörösebb árnyalatot kezd felvenni.

 - Jasmine, a kezem! – szisszent fel Jacob aki nem bírta tovább keze zsibbadása kezdett fájóvá válni.

 - Jaj, bocsi. Észre se vettem, hogy szorítom a kezed, de az igazgató a frászt hozta rám. – kért bocsánatot Jasmine és lazított valamit a fiú kezének szorításán.

 - Én is megijedtem, de hallhattad nem lesz baj. – nyugtatta meg a lányt. Bár gondolatban teljesen ellentétesen érzett ezzel kapcsolatban. Miért is adott volna ki a Minisztérium ilyen nyilatkozatott, ha nem sejtenének bajt belőle? – töprengett magában.

Némán egymás kezét fogva szálltak fel a buszra. Ifjonti gondolataikat, mint valami hatalmas kőszikla nyomasztották az elhangzott szavak és ígéretek.