Novella vagy amit akartok 3.

Kék kála

Alexandra vagyok, átlagos középvezető. Nagyvárosban élek, a mindennapok mókuskerekét tekerem. Muszáj volt pihennem, de ami akkor történt. Inkább elmesélem.

Gyönyörű, napfényes reggelre ébredtem a Huncut Hucul farmon. Mielőtt mindenki rosszra gondolna, elmondanám, ez egy lovas tanya, ahova nemcsak lovagolni, hanem megpihenni is járnak az emberek. Mivel szállást is kínálnak a lovaglás és finom étkek mellé, itt béreltem egy kis szobát én is. Igazi nyugalom szigete volt a hétköznapok rohanása elől. 

És ide vártam kishúgomat is, aki akkor készült lovagolni tanulni. Én egy nappal előbb érkeztem és kellemesen elbeszélgettem a tulajdonossal, aki körbevezetett és elmesélte a tanya történetét. Így ma csak annyi dolgom maradt, hogy reggeli után kisétáljak a helyi vasútállomásra és megvárjam Csöngét. Aztán gondoltam meglepem, és nem gyalog megyek elé, hanem Pillangó hátán, aki az én lovam volt. A vonat hangosan sípolva húzott be az állomásra. Pillangó kinn a kerítésnél várt.

 - Tesó! –szinte repült a nyakamba Csönge.

 - Hát megérkeztél végre. – öleltem át boldogan. – Van egy kis meglepetésem neked.

 - Mi az, mi az? – ugrált körbe, mint valami indián harcos.

 - Nyugi, mindjárt meglátod. – léptünk ki a vasút ódon épületéből. Ekkor Pillangó nagyot nyerített. Csönge ledermedt majd hatalmas örömmel karolta át a ló nyakát.

 - Akkor bemutatom neked Pillangót. – mosolyogtam Húgira.

 - Szia! Nagyon szép vagy ám. – köszönt neki mintha csak emberrel találkozott volna. Hála kép Pillangótól puszit kapott.

Így indultunk el a tanyára. Amint beértünk az erdők közé a földútra minden megnyugodni látszott. Nem volt zaj, nem volt bűz és annyira csodálatosan festett a természet, hogy vászonra kívánkozott.

 - Ideértetek végre. – köszönt Viki a tulajdonos.

 - Igen és a meglepetés is remekül sikerül. – kacsintottam rá.

 - Na, húgi, végállomás, leszállás. – suttogtam a hátam mögé.

 - Csak még egy kicsit, kérlek tesóóóóóóó. – direkt csinálta, ismertem. Ilyenkor nem tudtam neki nemet mondani. Így fogtam a kantárt és a bekerített részben mentünk még egy kört. Én vezettem Pillangót.

Utána felmentünk a házba, kipakoltuk Csönge ruháit. Közben folyamatosan járt a szája, mesélt. Mosolyogtam, szerettem hallgatni. És hagyni, hogy kibeszélje magát.

Másnap arra keltem, hogy már nincs az ágyában, ami az enyém mellett volt. Elképzelésem sincs mai napig, hogy varázsolta ki magát olyan csöndben, hogy nem vettem észre. Ez már nem is fontos. Magamra kaptam a köntösöm és mezítláb rohantam le a lépcsőn. Nem volt sehol. Kezdtem ideges lenni, amikor az istálló felől meghallottam Pillangó nyerítését. Ő jelzett nekem. Csönge, mezítláb, köntösben állt a boksza előtt és almával etette.

 - Hát te? – kérdeztem mosolyogva.

 - Olyan szép itt és nem tudtam aludni. – felelte. És belátom igaza volt.

 - Ez a hely mesés. A lovak gyönyörűek, a táj csodás. De mezítláb még rosszba lép az ember. – mondta egy kellemes férfihang a hátunk mögött.

Egyszerre fordultunk meg, és ott állt ő. Ő, aki híres volt, aki után futottak a rajongók, követték minden hova. Elképzelni se tudtuk, hogy került ide, az isten háta mögé. Viszont olvasott a gondolatunkban és felelt a fel nem tett kérdéseinkre.

 - Felismertetek. – mondta. – Képtelenség pihenni bárhol is. Így pár hete terjesztek egy álhírt. Én ide jöttem, ők ott várnak. – mondta mosolyogva.

 - Zolta? – nézett rá Csönge.

 - Én életnagyságban. – felelte. – Később csatlakozhatnának hozzám, hozzánk – javította ki saját magát. - Egy túrára, ha van kedvük a hölgyeknek. –invitált minket.

 - Oh, bocsássanak meg, ő itt Orlandó a lovam. – köszönj szépen a hölgyeknek. A lova ekkor nagyot nyerített, mire mi nevetni kezdtünk.

 - Ismeri az illemet csak néha makacs, mint a gazdája. – folytatta Zolta. A mosolya pedig jéghegyeket olvasztott.

 - Köszönjük a meghívást, szívesen csatlakozunk. – feleltem, mert húgim azóta is megigézve bámulta őt.

 Majd néztük, ahogy a lovarda másik felén át felül a nyeregbe majd szép lassan elindul a karámba, hogy megjárassa Orlandót a túra előtt.

 - Gyors reggeli, felöltözünk, és máris csatlakozhatunk. - mondtam Csöngének és kezem a vállára tettem. Aki ekkor eszmélt újra fel.

 - Láttad? – kérdezte tőlem.

 - Nem, nem láttam. – feleltem nevetve.

Nehezen, de sikerült felérnünk a szobánkba. Csönge farmert és kényelmes inget, én gyakorlott lovasként kicsit speciálisabban öltözködtem. A kobakot kézben vittem le az étkezőig. Kishúgom olyan gyorsan evett, hogy mire én mellé ültem, ő már végzett.

Lesiettünk az istállókhoz, ahol Viki várt minket.

 - Szia, Csönge! – köszöntötte a húgomat.

 - Szia. – felelte alig hallhatóan.

 - Ő itt Hercegnő, ezen fogsz megtanulni lovagolni. – mutatta Viki a gyönyörű kancát maga mellett.

 - Oh de szép. – lépett oda hozzá Csönge. És megsimogatta, Hercegnő puha orrát, aki érdeklődve szaglászta a számára új jövevényt.

 - Akkor első lépés, felülünk rá. – irányította, őt Viki.

Lépésről-lépésre segített neki, amíg az irányításával meg nem tette az első önálló lépéseket egyedül.

 - Viki! – szólította meg őt a kishúgom, akinek a hangsúlyából már sejtettem valamit nagyon akar.

 - Igen tessék? Mond. – nézett fel Viki, Hercegnő mellől.

 - Bemehetnénk oda? – mutatott egyenesen oda ahol Zolta állt.

Zolta, Orlandóval beszélgetett. Igen, beszélgetett, olyan volt, mint a filmbéli suttogó, megértette az állatok lelkét. Olyan, mély és érzelemmel teli volt a jelenet, hogy meg kellett örökítenem. Így a zsebembe nyúltam és gyorsan egy képet készítettem róluk. Akkor még nem tudtam milyen jelentőségű lesz ez a kép, mindkettőnk számára.

Viki segítségével Csönge is bejutott a karámba, én is Pillangó hátán.

 - Á, megjöttek a hölgyek is. – mosolygott ránk Zolta.

 - Igen, elfogadtuk a túra meghívást. Nem? – olyan zavarban voltam, hogy épp, értelmes mondat nem jutott az eszembe.

 - Akkor. – pattant fel a nyeregbe.

 - Nekem még nem megy olyan jól. Illetve most először ülök ezen a ló nevű valamin. – mondta Csönge alig hallhatóan.

Mindketten nevetni kezdtünk.

 - Majd segítek. – ragadta meg a kantárt Zolta és vezetni kezdte maga mellett Hercegnőt. Csönge öröme mérhetetlen volt.  A napok egyre szebbek lettek, egyre több lett a közös program. Én, Csönge és Zolta. Mi nem zavartuk őt, ő pedig végre önfeledten pihenhetett, nem kellett figyelnie arra folyton, hogy épp honnan fényképezik, vagy épp ki kér tőle aláírást esetleg egy közös képet. Később, amikor kettesben túráztunk a közeli erdőbe vagy csak a kilátóhoz sokat mesélt. Főleg a rajongókról, akik nem hagyták élni se, követték, mint az árnyék. És, hogy mennyit gondolkodott hova is menekülhetne előlük. Hallgattam, éreztem, ahogy megkönnyebbül, hogy napról napra egyre jobban megnyílt előttem. 
Az utolsó napokban még a gyerekkoráról is mesélt néha vicces néha komolyabb történeteket. Ültünk a kilátó alatt, néztük a lemenő napot, közben észrevétlenül átölelt. Jólesett érezni a melegséget, ami belőle áradt és az illatát, amit soha nem felejtek. Hétfő reggel, már nem siettünk le húgival az étkezőbe, tudtuk ő már nem lesz ott. Előző este utazott haza, ma már fellépése volt. Kicsit a mi szívünket is magával vitte. Csöngét feltettem a vonatra, és amikor a sípszó már messze hallatszódott nem bírtam tovább, sírni kezdtem. Öröm és szomorúság tört utat, egyformán. Visszautaztam én is a nagyvárosba, munkába álltam, de már semmi nem volt ugyanaz többé. Legbelül üres voltam. Még nem tudtam, hogy de azt igen, hogy mikor. Felmondtam az állásom és felkerestem a tanya tulajdonosát. Szívesen látott. Kaptam egy szobát, és amolyan mindenes lettem. Keresetem alig volt, de nem is érdekelt, itt mindenem megvolt, amire csak vágytam. Illetve majdnem mindenem.

Így telt el egy év, sőt. Karácsony jött, ilyenkor sok a gyerek a tanyán. Van gyertyakészítés, díszeket 
készítenek és mézeskalácsot is sütnek. Hangulatos a hely. Épp egy kislánynak segítettem, amikor meghallottam őt. Először csak azt hittem a csengettyűk tréfáltak meg, de ahogy az ajtó felé pillantottam ott állt és rám mosolygott.

 - Boldog Karácsonyt – súgta.

 - Neked is. – és ezzel már a nyakában is lógtam, mint egy ritka karácsonyfadísz.

A legboldogabb ünnep volt, amit kettesben töltöttünk. És még valami biztossá vált, ő sem akart már visszatérni, ő is nyugalomra vágyott. Megnyugodni valaki oldalán, akit tiszta szívből szeret. Újév napján, épp ebédelni készültünk, aggódva néztem, hogy milyen ideges.

 - Kérlek, ülj le, megterítettem hozom az ebédet. – próbáltam nyugtatni.

 - Nem. – fogta meg a kezemet. – Mondanom kell valamit neked.

Az ilyen kezdető mondatoktól rettegtem, soha nem volt jó vége.

 Leültem a székre és csak rá figyeltem. Ekkor féltérdre ereszkedett és a zsebéből egy aprócska ékszeres dobozt vett elő.

 - Leszel a feleségem? – tette fel a szívemnek oly hőn áhított kérdést.

Sikítani tudtam volna a boldogságtól.

 - Igen. – feleltem, miközben megcsókoltam.

Az esküvőt májusban tartottuk. A völgyben vettünk egy régi házat, felújítottuk, de megmaradt a jellege. Az akkor készített fényképem, megfestettem és a szobánk falára került. Az ágyunk fölé, hogy soha ne felejtsük el, az a napot. Lovakat tartottunk, élveztük a szabadságot, a csendet és a békét. Ő is visszavonult. A búcsú fellépése után nyomtalanul. A szünetekben szívesen láttuk a gyerekeket lovagolni. A következő tavasszal bővült a családunk egy pici fiúval. És mintha az égiek is tudták volna egy gólyapár is épp a mi villanyoszlopunkra épített fészket.

 A nyáron pedig Orlandó és Pillangó is szülők lettek. Diabló lett a kisfiúnk első lova, itt a Kék kála völgyben.