Novella vagy amit akartok!

Meteobogyók

Sziasztok! Harper vagyok. A Meteobogyók egyik tagja. Most furán néztek, vagy épp mosolyogtok, de elmagyarázom. Páran még az egyetemről, kitudja milyen őrült gondolattól vezérelve eldöntöttük, hogy soha nem látott meteorológiai jelenségeket fogunk felkutatni és rögzíteni. Én végzett meteorológus voltam, Gabriel pedig éghajlatkutató és megszállott viharvadász. 


Az ő két lökött társa meg, Daniel a kamerás, aki képes volt a tornádót az utolsó másodpercig filmezni és hű társa Peter, aki a hangot rögzítette. Eddig szép és jó volt minden, de mecénást kellett találnunk, akinek pénze is van, de legalább annyira megszállott, mint mi. Az egyik köztévénél botlottunk bele gyakorlat közbe Blasebe. A helyi időjárás jelentést felügyelte, de egy-egy beszélgetés közben felfigyeltem arra milyen szenvedéllyel képes beszélni a viharokról. Így hát, amikor a csapat összeállt felkerestük őt az otthonában. Nem is lepett meg az a tény, hogy a hátsó kertbe egy kicsi, de komplett megfigyelő állomás rejlik, hanem az volt meglepő. hogy a legújabb műszerek néztek velünk szembe, amikor beléptünk. Beszélgetések, kerti partik, ötletezgetések követték egymást, míg egy napon, Blase otthagyta a tévét, felmondott. Megalakult, az Új Meteorológiai Jelenségeket Kutató Tudományos Csapat. Ne az így hosszú lett volna és hát Dani mókamestersége se ismer határokat, mondván mind dilisek vagyunk, legyünk Meteobogyók, dilibogyók helyett. Nagyot nevettünk, majd egymásra tett kézzel és egy Meteobogyók felkiáltással, elkezdődött a közös munkánk. Nem volt megállás, ha valamit érdekesnek találtunk, rohantunk máris. Családunk nem volt, illetve Blase nős volt, két szinte felnőtt gyerekkel. A lánya 14 a fia 18 volt, a felesége meg beletörődött a férje hobbijába. Bár mindig aggódott, amíg ismét haza nem tért. Szóval ő is szabad volt.

Egy nap viszont megváltoztatott mindent. Néztük a radarképet és egy tornádószerű valami kezdett feltűnni. Mondom szerű, mert a többi adat és Gab elemzése se utalt tornádóra.

 - Ez valami új! – kiáltott fel a monitor előtt ülve, Gab.

 - Ne kiabáld el. – csitítottam. A múltkor is ezt mondta és egy szimpla kis vihar lett belőle.

 - Hidd el Harper, ez most más. Nézd! – mutatott a képernyőre és elkezdet sorolni az érveit. Én pedig kezdtem hinni neki.

 - Dani, Peter! Kimegyünk. – szóltam a hátul focimeccset bámulóknak.

 - Harper, legalább a végét várjuk meg. A viharod nem megy sehova. – mondta Dani rám se pillantva.

 - Nem! – és kikapcsoltam a tévét. – Megyünk, indulás.

A fiúk elkezdték összepakolni a cuccokat a kisfurgon hátuljába. Én közbe Blaset hívtam, ő otthonról figyelte az eseményeket és koordinálta a csapatot. Nagyon megörült a hírnek, remélte most nem csak vaklárma lesz az egész.

Ahogy közeledtük a megadott GPS koordináták felé, már láttuk egyedi jelenséget sikerült felfedeznünk. Az égen még látszódott a szivárvány ezer fényében, mögötte és előtte azonban az ég koromfekete volt és mintha tűz csapott volna ki belőle a tölcsér alja úgy érte el a földet.

 - A helyi iskola. – mutatott ki Peter a kocsi ablakán. – kellően magas onnan remekül felvehetjük az egészet.

 - Igen látom. –néztem ki én is. – Beszélek az igazgatóval, hogy engedjen fel minket a tetőre, utána a polgármesterrel, hogy átmenetileg küldje az embereket biztonságos helyre.

 - Akkor beállok a suli elé. – parkolta le a kocsit Gab.

Kiszálltunk és első utunk az igazgatóhoz vitt. Aki, jó szokásához híven kiröhögött minket. Nem volt hajlandó küretíni az iskolát. Gab és én is győzködtük mindhiába. Utolsó mentsvárnak a polgármester maradt. Neki is felvázoltuk a lehetséges következményeket, hogy ahol a tűz tornádó alja eléri a földet, ott mindent feléget. Épületet, állatot, embert. Nevetett. Főleg a tűztornádón, mi viszont többet nem tehettünk. Az engedély a filmezésre viszont megkaptuk, így a felszereléssel felköltöztünk az iskola tetejére.

 - Radarok működnek. – jelentette Gab.

 - Kamerák a helyükön. Felvételre készen. – közölte Dani.

 - Hangtechnika is működik, Próba egy, kettő. – tesztelte Peter, akinek visszhangzottak a szavai.

 - És én is a helyemen vagyok. A csapatommal. – hangzott a lépcső felől Blase érces hangja.

 - Maga is itt? – fordultam kérdőn hátra.

 - Amint látja, Harper kisasszony. – nevetett. – Ez tényleg új, ilyet több éves pályafutásom alatt se láttam és a mi csapatunké a dicsőség, hogy elsőként rögzítheti és lehet szemtanúja ennek a rendkívüli jelenségnek – húzta ki magát büszkén.

 Mindenki egyre feszültebb lett, amikor látta, hogy a tűztornádó egyre erősödni kezdett és a kisvároska felé tartott. Az előrengések és a füst már érezhető volt. Az iskola falai megremegtek, gerendák zuhantak a folyosókra és a lépcsőkre elzárva a menekülők útját. Aki tehette a pincében keresett menedéket, volt, akinek már késő volt és végül voltak azok, akik a tetőre vették az irányt. Hogy saját szemükkel lássák a ritka égi jelenséget.

 - Harper! – szólt hozzám Gab, akinek a szemében eddig nem látott félelem gyúlt. – Ez túlnő minket. Hagyjuk a fenébe nem ér ennyit az egész. Húzzunk le a pincébe, amíg nem késő. – és megragadta a karom. A belőle sugárzó félelem tapintható volt.

 - Kérlek, csak, csak… - próbáltam húzni az időt, de be kellett látnom felesleges. Mit érünk ezzel az egésszel, ha meghalunk közbe.

 - Fiúk gyertek. – hívtam a többieket is. illetve próbáltam.

 - Nem megyünk. –felelték kórusban.

 - Kihagynád az évszázad egyedüli meteorológiai jelenségét? – kérdezte nekem szögezve a kérdést Dani.

 - Nézd, ha belepusztulunk, akkor mit értünk el. Te nagyokos. – feleltem, miközben Gabbel a lépcsőlejáróhoz értünk. A válaszát elfújta az orkán erejű szél. Lefelé tartottunk a picébe, jó mélyen terült a föld alatt, tudtuk ott megúszhatjuk az egészet. Gab ment elől, figyelte az utat figyelmeztetet és segített, ha akadályba ütköztünk. Titkon szerelmes voltam belé. Hogy ő, hogy érzet nem tudom, pontosabban ma már tudom. Szőkés, vöröses hosszú hajam lófarokban volt, így nem zavart. Szemüveget hordtam, amit utáltam, sokszor csúfoltak és gúnyolódó rigmusokat kántáltak nekem az iskolába. Nem csoda, hogy önbizalmam egyenlő lett a nullával. Gab, magas volt, sportos és vékony. Imádtam a kék szemeit és a szöszke fejét. Később kiderült festette, mert ő is vörös volt, így legalább nem csúfolták. Kicsit elábrándoztam, meg is botlottam egy kiálló gerendában, szerencsére Gab elkapott. Jólesett, ahogy a karjaiban tartott.

 - Minden oké? Mehetünk? – kérdezte.

 - Igen, persze siessünk. – mondtam, bár szívem szerint hazudtam volna, hogy kificamodott a bokám vagy valami csak a kezében tartson. De ennek nem itt volt a helye és az ideje.

Futottunk, ahogy az erőnkből tellett. Egész a pince nehéz fém ajtajáig. Odalenn már sokan voltak, amerre néztünk emberek bújtak össze remegve, várva a végét az egésznek.

Gab elengedte a kezem előre ment én pár lépcsőfokkal utána. Amilyen szerencsés vagyok elcsúsztam. A derekam roppant, ahogy a lépcső szegélyébe ütődött. Kicsit fájt és elzsibbadtak a lábaim semmi extra. Azt hittem én.

 - Ez a második Hercegnő. – mosolygott. Mindig így hívott, ha kettesben voltunk.

 - Semmi baj. Nem figyeltem, előfordul. – próbáltam felállni.

 - Elfogadsz egy segítő kezet? – nyújtotta felém a karját.

 - Köszi. – mosolyogtam vissza és ő felsegített.

Kerestünk egy szabad helyet a fal mellett, Gab a hátát a falnak támasztotta én pedig a fejem a lábára hajtottam. Jólesett, ahogy simogatta az arcom, megnyugtatott pedig közben fentről hallottuk a tűztornádó eszeveszett pusztítását. Elaludtam és ő is, valamikor mert jólesően szuszogott.

Másnap reggel vagy nem is tudom mikor a mentőcsapat zajaira ébredtünk.

 - Megmentenek minket hercegnőm. –suttogta Gab a fülembe.

Akkor nem szóltam neki, de deréktól lefelé nem éreztem semmit.

A mentősök hordágyra tettek a kórházba is együtt vittek minket. Engem egyenesen a műtőbe toltak, Gabet többet nem láttam. Tudtam, hogy Dani, Peter és Blase a tetőn biztosan meghaltak. Egy tény vigasztalt, úgy haltak meg, hogy közben azt csinálták, amit szerettek.

Rám műtétek sora várt. Az orvos naponta elmondta az esélyeim, meg azt, hogy a kerekesszék lesz az új járgányom. Hogy belenyugodtam-e? Nem, soha. Küzdöttem.

Egy ismerősöm egy szanatóriumot javasolt a kórház után, nem volt vesztenivalóm így kértem az átszállításom oda. Fél évet töltöttem kórházban, Gab közben egyszer sem jelentkezett, fogalmam se volt mi lehet vele, hol lehet. Blase felesége és lányai állandó látogatóim voltak. Jól esett a jelenlétük. 

Még a szanatóriumba is eljöttek és bíztattak. Velem együtt sosem adták fel a reményt.

Ott ért a karácsony is. Kint nagy pelyhekben hullt a hó, én pedig a gyógytornászom vártam, hogy elgurítson a tornára, ahol rám adva egy speciális hevedert, két korlátba kapaszkodva már tudtam sétálni.

 - Boldog Karácsonyt! – lépett be a szobámba.

 - Neked is. – viszonoztam. Tegeződtünk, hisz tőlem fiatalabb volt és nagyon sokat segített, amikor 
lelkileg a mélyponton már rég feladtam volna.

 - Akkor mehetünk? – kérdezte.

 - Ezek a napom fénypontjai feleltem. – és a kapaszkodó segítségével felhúztam magam, félig ülő testhelyzetbe.

 A hónom alá nyúlt és kiemelt az ágyból.

 - Várj! –szóltam neki. – Fura, de mintha éreznék valamit a lábamba. – súgtam neki.

 - Biztos csak elzsibbadt, majd átmozgatjuk. – felelte.

 - Nem ez nem zsibbadás. – és erőtlenül előrehelyeztem a jobb lábam.

- Ez csoda. – ámult el ő is. – Szólok a doktor úrnak, ezt látnia kell.

 -  Ne! Kérlek, ne tegyél le. Ez olyan jó érzés. – háttal álltam ekkor a bejárati ajtónak és egy kéz nehezedett a vállamra.

- Átvehetem? – hallottam meg egy év után azt a hangot, amit már annyi ideje szerettem volna hallani.

 - Gab? –kérdeztem reménykedve.

 - Igen hercegnőm. – és a hónom alá csúsztatva a kezeit, megint a karjaiban tartott és soha többé nem engedett el. Olyan szorosan öleltük egymást, ahogy csak erőnkből bírtuk. Soha nem kérdeztem merre járt. Neki is fel kellett dolgozni azt, ami épp ésszel felfoghatatlan volt.

 - Akkor? Futunk? –kérdezte elmosolyodva.

 - Szeretlek. – kimondtam. Akkor ott, és először de nem utoljára.

 - Én is hercegnőm. – és végre megcsókolt.

Féltem, hogy zavarni fogja az állapotom, de nem így lett. Gab szeretett és elfogadott, sokat mondogatta én így vagyok tökéletes.

Rá egy hónapra kivitt a szanatóriumból és otthon ápolt tovább. A szerelmünk végre beteljesedett.

Májusban tartottuk az esküvőt. Édesapámba és az ő édesapjába karolva vonultam az oltár elé. Életem legszebb napja volt, hogy kimondhattam annak az embernek a boldogító igent, aki az első és örök szerelmem volt.

Azóta eltelt két év. A jelenséget sikerült rögzíteni, egy kamera megúszta. Kaptuk a kitüntetéseket, hívtak újságok, tévéadók. Sehol nem nyilatkoztunk. A díjakra még úgyse voltunk kíváncsiak. Egy kisvárosba költöztünk. Gabriel tanítani kezdett a helyi általános iskolában, én otthon maradtam a hét hónapos Danielel. Igen, boldog család vagyunk, csak néha, esténként, Gabrielel felnézünk az égre, és együtt suttogjuk: Hajrá Meteobogyók!