Novella vagy amit akartok 5.

LIL  

Sziasztok! Lil vagyok. Ha azt kérdezed srác vagy lány, én azt felelem nem tökmindegy. Szóval úgy döntöttem elmesélem eddigi rövidke életem nektek, legyen, ez egy tanmese mondjuk. Ha meg a tanmese szó nem tetszik, hát gondolj oda, ami akarsz, nekem nyolc.

Akkor lássuk. Az, az év, hát enyhén szólva is nem az én évem volt. Jó másé, se de az enyém meg, de pláne nem. Dübörgött a gazdasági válság, a bátyám 2 éve keresett munkát, én épp elvégeztem az egyetemet. Mivel jobb megoldás nem volt, mind a ketten haza költöztünk a szülői házba, ahonnan anno menekültük. Utáltam eltartottnak lenni, így nyakamba vettem a kisvárost és mindenhova bekopogtam ahol munkát sejtettem, semmi eredménnyel. Otthon, napról – napra nőtt a feszültség, egyre gyakoribbak lettek a veszekedések és a kiabálások. 

Magamba zuhantam, a depresszió legmélyebb gödrében ültem, mentőkötél nélkül. Aztán a közelben elkezdtek építeni egy új gyárat, a bátyámmal jelentkeztünk, gyári szalagmunkásnak. Semmitől több, közbe majd lesz valami. természetesen engem elutasítottak, magas lett volna a bér, amit kötelezően adniuk kellett volna. A bátyám Tét, nevezzük őt így, elment egy interjúra. Ott persze kiderült, hogy az adott nyelvből kenterbe ver bárkit, így azonnal megtették őt középvezetőnek. Nem baj gondoltam, ha eljön, az ideje talál nekem is valami irodai melót ahol csendben meghúzhatom magam. 

De a bátyám, meghazudtolva a róla alkotott képem, nem segített inkább keresztbe tett nekem. Főképp otthon. Sikerült a szüleim szemében engem egy mihaszna senkinek, magát az atya úristennek beállítania. A munkahelyén is folyton viselte a jófiú álarcát így hamar lépkedett felfelé a ranglétrán. Amit senki nem ismert, azt otthon látta. Az arroganciáját, a mélységes utálatát felém, és ahogy lealacsonyítva beszélt a szüleimmel. Fájt, fájt minden, már nem is magam miatt, hanem ahogy a szüleinkkel bánt. 

Családunk egyetlen kocsiját is kiközösítette, mondván neki kell a munkába járáshoz, mégse ülhet buszra, mert az mégis, hogy nézne már ki, hogy a munkássokkal utazik egy buszon. Aztán ott volt még az is, hogy régen örültünk, ha hetente egyszer került hús az asztalra, most édesanyám az utolsóból is megveszi neki, igen neki, mire ő ránézve csak ennyit felel: Pffúj, már. Most nincs gusztusom hozzá! Máskor meg, síri csöndnek kell lenni a házban, mert ő épp pihen. Kezdett elegem lenni. Így mielőtt ő hazaért, én elindultam a parkba. Nem volt messze és a séta is jól esett. Épp felújították. 

Új padok, új játékok a gyerekeknek, és füvesítettek. De mindig akadt egy kis terület ahol épp nem dolgoztak így oda ültem le. Zenét hallgattam a telefonomról és olvastam vagy csak épp üresen bámultam ki a fejemből. Az egyik nap furcsa dologra lettem figyelmes. A munkások végeztek, pakolták össze a szerszámaikat, nagy zajjal voltak. Tekintetemet körbefutattam a kovácsoltvas padokon, nem voltak épp vendégmarasztalók, ebben az őszbe hajló csípős délutánon. 

Már, már azon gondolkodtam, lesz, ami lesz, hazamegyek és hallgatom, amit utálok, amikor egy feltűnően sárga padon, megláttam egy idős embert. 

Néztem nem e hajléktalan, de a kalapja és a szövetkabátja nem erről tanúskodott. A padon mellette ott pihent a sétapálcája is, ezüst mintázattal a tetején. Biztos nem volt szegény ember. Így odaléptem hozzá.

 - Szabad? – kérdeztem az üres helyre mutatva a padon.

 - Igen. Foglalj helyett Lil. – mellbevágott, hogy tudja a nevem, nem is a nevem, hanem azt, amit, csak amin a legjobb barátaim szólítanak.

 - Honnan tudja… - akartam visszakérdezni egyből, de az öreg nem várta meg a válaszomat.

 - Tudom, hogy így hívnak. Sőt mást is. Tudom, hogy szenvedsz a bátyád miatt és, hogy segítenél a szüleiden. – válaszolta Lil fel nem tett kérdésére az öreg.

 - De honnan tud ennyi mindent rólam? – furdalta Lilt a kíváncsiság.

 - A születésedtől vigyázom rád. Különleges vagy, kiválasztott. És most jött el az ideje, hogy elkezd ezt használni. – hangzott a válasz.

 - Milyen kiválasztott, mire kiválasztott? Arra talán, hogy szenvedjek és nézzem, ahogy a bátyám uralkodik a szüleim felett. Na, kösz ebből ugyan nem kérek. – csattant fel dühösen és állt fel a padról Lil de az öreg megragadta a karját.

 - Engedjen el, különben… - próbált kiszabadulni a férfi kezének szorításából, de az, mint egy vasmarok szorította a kezét.

 - Ülj vissza. Kérlek. Egyáltalán nem erről van szó. A te dolgod sokkal fontosabb ennél, és ráadásul segíthetsz a szüleidnek is. –közölte megnyugtató hangon, mire Lil ismét visszaült az öreg mellé.

 - Minden jóra fordul, higgy nekem. Nem kell mást tenned, mint várni. Tudom, mit gondolsz, vártál már két évet, ugyan most mi változna. De hinned kell és követni az utasításaimat. – az öreg szavai nyugtatólag hatottak Lilre. Nem is zavarta meg az öregember monológját.

- Itt ez a kulcs. – folytatta és az inge alól egy alig pár millimétere kis kulcsocskát halászott elő.

- De miért én, és miért most? – kérdezett vissza, feszült izgalommal.

- Hogy miért te? – kérdezett vissza az idős ember. Már mondtam, születésed óta figyelek és a sok szenvedés ellenére, a te hited és erőd töretlen maradt.

 - Olvastad a bibliát? –kérdezte Lilt.

 - Nem, nem vagyunk annyira hívó család. Ha érti, hogy mire gondolok. – válaszolta neki.

 - Akkor elmesélem neked Jób történetét és akkor talán megértesz engem. – kezdett bele az öreg.

Jób egy jámbor, istenfélő ember, aki hűségesen szolgál Istennek, és boldogságban és gazdagságban élt.  A Sátán szerint azonban Jób hűsége csak a jólétben valódi, ezért Isten megengedi neki, hogy megkísértse, hogy így próbára tegye Jóbot a bajban is. A sátán előbb elveszt vagyonát és gyermekeit, majd súlyos betegség küld rá, azonban mindebbe belenyugodva továbbra is kitart Isten mellett: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” –imádkozott tovább Jób. Egy percre se kételkedve Istenben.

- Azt mondja, hogy a bátyám elfelejtette milyen volt régen, ezért elfogja azt veszíteni? Én viszont mivel mindig támogattam a szüleimet és nem felejtem el soha honnan is indultam, megkapom érte a jutalmamat? – kérdezett vissza kissé hitetlenül.

- Igen. Isten próbára tett titeket. Ő elbukott, te nem. Most fogd ez a kulcsot és kövesd a levélben leírtakat. – válaszolta az öregember, Lil tenyerébe ejtette a kulcsot és kabátját szorosan maga köré ölelve, eltűnt a leszálló ködben.

Lil kedvetlenül indult haza. Fejében az idős ember szavai keringtek. – Kiválasztott, a próbatétel, Jób története és ez a kulcs. Semmit nem értek.

Vékony kis kapucnis fölsője, a ködtől átnyirkosodott így megszaporázta a lépeit hazáig, tenyerében szorongatva az aprócska kulcsot.

Senkinek nem tűnt fel, hogy hazaért. A konyhából a veszekedés zaja szűrődött ki, mint mindig. Felballagott a szobájába, száraz ruhát vett elő, a kulcsot az íróasztalára helyezte. Egy jó meleg fürdő és száraz ruha után leült az asztal elé és a kulcsot bámulta, amikor valaki bekopogott hozzá.

- Igen? –szólt a kint lévőnek.

- Én vagyok az. – szólt az édesanyja. – Bejöhetek?

- Igen, gyere csak. – felelte egykedvűen.

- Ez ma jött neked. – nyújtott át egy ugyanolyan sárga borítékot, mint a parkban a pad színe.

 - Köszi, anya. – mondta. – Megint veszekedtek? – kérdezte, mintha nem is hallotta volna az előbbi incidenst.

 - Nem veszekszünk. A bátyád van itt és igaza van, nem tudok bánni a, pénzel. – felelte. Ami persze nem volt igaz. A bátya uralkodott a házban, gyűlölte, hogy ilyen kiszolgáltatott neki, ő és a szülei is.

- Köszi, anya. – és átölelte édesanyját, aki utána távozott a szobából.

 - Érdekes. – gondolta. Ugyanolyan a színe, mint a padnak a parkban. Tényleg, minden padot lecseréltek az-az egy mégis miért maradt ott? Ki írhatta? És honnan tudta, hogy ő hol lakik?- tök mindegy. Ki kell nyitnom, úgyse kapok választ mástól.

és egyetlen mozdulattal, feltépte a borítékot. Amibe csupán egy papírfecnire írt, két mondat szerepelt. Egy utasítás. Menj el a Silver Star bankba. Kérd a 11.-es fiókot.

- Nesze semmi, fogd meg jól. – morogta félhangosan. A Silver Star bank aprócska volt, mint a városuk. Alig pár fióktulajdonossal, akik közül Lil senkit nem ismert. Egyszer járt bent, még az édesapjával kölcsönért. Most meg a házukat is vinni akarja a bank. – Minek mennék én oda? Mert ezt kérte az öregember a parkban.  – próbálta győzködni magát, félhangosan. De mivel már négy óra elmúlt és a bank bezárt, úgy döntött holnap ott kezdi a napot. Beállította az ébresztőt és nyitásra a bank előtt állt már.

Odalépett a pénztároshoz.

- Jó napot! A 11.-es fiókot szeretném kérni. – mondta alig hallhatóan.

- Azt a fiókot két kulcs nyitja. Kétlem, hogy épp önnél lenne az egyik. – mondta fölényesen a pénztáros.

- Nálam van. – villantotta meg az aprócska kulcsot Lil, amit tegnap este még, a nyakláncára fűzött.

- Akkor kérem, legyen türelemmel. Hívom a fiókvezetőt. – és elindult a hátsó irodarész fel.

Lil fejébe megfordult, hogy elszaladjon, de ugyanakkor izgatta is mi lehet az, amihez két kulcs. és maga a vezetője kell a banknak. Így várt. Alig tíz perccel később egy kicsit köpcös, szakálas, ősz hajú férfi jelent meg a pénztárnál.

- Zakeus Epstein vagyok, a bank vezetője. – nyújtott kezet Lilnek.
 
- Én csak Lil. – válaszolta.

- Hallom önnél van a 11.-es fiók kulcsának a párja. – érdeklődött Epstein.

- Igen nálam. Lenne olyan szíves és elárulná alaki miért olyan fontos ez? – kérdezte immár dühösen Lil.

- Ne izguljon. Kötelességem kérdezni. Erre tessék. – mutatott egy hatalmas széfajtó felé Zakeus.

Lil bizonytalanul, de követte őt. Zakeus kikereste a megfelelő szekrényt.

- Helyezze a bal oldali zárba a kulcsot hölgyem. És háromra fordítsa el, az óramutató járásával ellentétes irányba. – hangzott az utasítás. Lil megtette és az ajtó kinyílt. Mr.Epstein egy kis ládát emelt ki belőle és a középen álló asztalkára helyezte.

- Magára hagyom akkor önt. – és a pénztáros hölggyel együtt távoztak a helyiségből.

Lil jó ideig szemezett a ládával és a tetején lévő kódos zárszerkezettel. Olvasott hasonlóról már. Olyan, mint a kriptex, csak remélem, nem semmisül meg benne semmi, ha elsőre nem találom el a jelszót. Mosolygott saját magán. Figyelte a számok és betűk alkotta kis tekercset a láda tetején. Mit is mondott akkor, ott a padon kinek a könyve? – törte a fejét. – Igen az a Jób nevű fickó. És a szám vajon mi lehet? Majd kiderül.

Elforgatta elsőnek a J betűt, egy apró kattanás jelezte, hogy a zár engedett. Majd az O és a B betű is talált. Szám egyse jutott az eszébe így találomra a születési évének utolsó két számjegyét állította be 89. Nem hitte, de sikerült, a ládikó teteje résnyire kinyílt. Izgatottan kukucskált befelé, megdöbbenésére egy újabb kulcsot talált.

- Mi a fene? Szórakozik velem ez az öreg? - morgolódott magában, amikor a láda belsejében két betűt pillantott meg.. Á.W.

- Ez lenne a neved? – kérdezte attól, aki nem is volt ott. – Hát oké, lássuk, ez a kulcs mit nyit.

- Mr. Epstein, nem tudja véletlenül kit takar az Á.W. monogram? – érdeklődött kifelé menet az igazgatótól.

- Sajnos nem. A fiókot névtelenül bérelték, havonta fizették, mi nem kérdezősködünk. Ez cégünk egyik alappillére. – felelte.

- Értem és köszönöm a segítséget. – lépett ki Lil a bank ajtaján.

Más ötlete nem lévén elindult a helyi levéltár felé. Itt is elmesélte azt, ami a parkban történt vele, de a kulcsról és a bankról mélyen hallgatott. A levéltáros hölgy készségesnek mutatkozott, egy belső, apró kis szobába invitálta Lilt.

- Kedvesem, örülök, hogy felkerestél. – látszott rajta, hogy mérhetetlenül boldog.

- Én köszönöm. – felelte zavarában. – Elmondaná mégis ki volt ez az Á.W. nevű valaki? – kérdezte Lil.

- Az illető neve Ábrahám Wertheim. A második világháború előtt, gazdag iparos családba nőtt fel. 

Aztán tizenöt évesen, őt is munkatáborba zárták, mint a többi zsidót. De ő más volt, ő nem félt. Bentről szervezte meg a szökéseket, és bújtatta a kint lévőket a kapcsolatainál. Aki csak ismerte tisztelte és szerette őt. Sok ember köszönhette neki az életét. – nagy levegőt vett majd a bal karján felhúzta a blúzát. Ahol számok voltak tetoválva. – Többek között az enyémet is.

- Azt mondja volt? Ezek szerint meghalt? – érdeklődött Lil.

- Igen. Kiszabadult és ebben a városban telepedett le. Hozta az összes vagyonát, a gyárat, sajnos két évvel később elhunyt. Örököse pedig nem volt. –fejezte be Margareth a történetet.

- Az lehetetlen. Láttam őt pár napja, a parkban, a padon. Fekete kalapot, sötétkék hosszú szövetkabátot viselt és egy ezüstvégű sétapálca volt nála. – írta le pontosan mit látott azon a napon az öregen.

- Igen. Minden nap, minden délutánján kiült oda. Pont, úgy ahogy te is láttad, de sajnos már több éve meghalt. – közölte a tényeget Marg. – Viszont szívesen elkísérlek valakihez, aki jól ismerte őt.

 - Köszönöm. – hálálkodott Lil. És elindultak Margarethel. 

Az út egy ügyvédnél ért véget, aki felolvasta Ábrahám Wertheim végakaratát. Aki azt szerette volna, ha a vagyona olyan emberhez kerül, aki annyit szenvedett az életben, mint ő. Ugyanakkor becsületes, tisztességes tudott maradni és sosem felejtette el honnan is jött. És Lil ilyen ember volt. Övé lett a Wertheim gyár, ami mesés játékokat gyártott egykor, és ami évek óta az enyészeté lett. 

Lil, újraindította a gyárat, sok embernek adott újból reményt az életre. Szerették őt, sose kérkedett azzal, amit azon a napon kapott egy Ábrahám nevű idős úrtól. Szerényen élt abban a házban, ami szintén az örökség részét képezte. Két gyermeke született, egy kislány és egy kisfiú, Ábrahám. 

Akikkel minden nap kijártak a parkba, és egy percre megálltak a sárga pad előtt, hálát adni, amire egy bronz táblácskát rögzítettek. Ábrahám Wertheim, a megmentő!